Bibliográfia
Emlékezet és történelem határán - http://www.filmkultura.hu/regi/2005/articles/essays/forgacspeter.hu.html
„Olyan történelem képe kerekedik ki e [szubjektív] forrásanyag nyomán a történész kezében, amely észrevétlenül ötvözi magában a mítoszt és a valóságot. Így az él?szóval elbeszélt emlékezet egyszerre szól a múlt és a jelen valóságos tapasztalatába mélyen (és felismerhetetlenül) beágyazódó mítoszról, valamint a való világ történéseir?l. A történésznek ily módon kivételes lehet?sége adódik rá, hogy ablakot nyisson az egyéni és a kollektív tudat folytonos alakulásának múltbeli folyamataira, amelyben a tényeknek és a fantáziának, a jelennek és a múltnak egyként megvan a maga helye. […] s ezzel olyan történetírás számára válik szabaddá az út, amely – miközben komolyan számba veszi a hagyományok (a kollektív mítoszok) erejét – egyúttal az általa alkotott narratív konstrukciók viszonylagosságát is tudatosítja magában.” (Gyáni Gábor) (1) Egy, a II. világháború éveib?l származó filmnapló m?ködhet-e emlékezethelyként, a kollektív emlékezet lényegi kiindulópontjaként? Forgács Péter egyik „talált tárgya”, a Privát Magyarország tizedik részeként közreadott Örvény egy, a ’30-as, ’40-es évek zsidó középosztályáról tanúskodó filmnapló. Forgács egyfajta történészként történelmi elbeszéléssé konstruálja ezt a családi archívumból átmentett privátfilmet. Eljárása történetírói, amennyiben egyedülálló módszertana nyomán a talált anyag elkezd a kollektív emlékezet paradigmájaként és a vizuális archeológia (2) leleteként m?ködni. A vizuális archeológia Balassa Péter meghatározása Forgács munkásságára, amely még ha bizonyos közbeavatkozásokkal is, de engedi megmutatkozni a leletet, mely éppen privát nyelvéb?l adódóan képes a történelem nagy elbeszélései fölé kerekedni. Forgácsot pedig olyan régészhez hasonlítja, aki „rájött, hogy ezekben az amat?r felvételekben önkéntelenül m?ködni kezd majd a kollektív tudattalan vagy a lassan feltör? emlékezet, hogy film és néz? találkozása a történelmi, észjárásbeli, hangulati ráismerés sávján úgyis létrejön” (3). Forgács m?ve abból a szempontból is egyedülálló, hogy amit létrehoz, semmilyen m?faji skatulyába nem sorolható, perem m?faj, amelyben a dokumentarista, játékfilmes és privátfilmes elemeknek egyaránt helyük van, s amelyek együttmozgatása egyedülállóan költ?i filmépítkezési módszert eredményez. Mégsem ez a melankolikus filmköltészet a legf?bb erénye Forgácsnak – habár ez már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy rendkívülinek értékeljük munkásságát –, hanem az emlékmunka, ami a Privát Magyarország tekercseiben végbemegy.
Az els? lépésben egy fogalmi keretet igyekszem felvázolni, mely segítségünkre lehet Forgács sajátos történetírói módszertanának elemzésekor, hogy aztán megvizsgálhassuk, hogyan m?ködik az emlékmunka ebben a reprezentációs közegben. I. A történetfilozófusok és történetelmélettel foglalkozók már számos ismérvét megfogalmazták az „autentikus” múltleírásnak. Az igaz állítás kitétel volt például a klasszikus történetírás egyik legfontosabb feltétele. Ma már azonban igencsak szegényesnek bizonyul egy ilyesfajta alaptétel, és semmiképp sem lehet „teljes feltétele a történeti megismerésnek” (4), különösen akkor, ha a második világháborús memoárirodalom feldolgozásáról van szó. Az alábbiakban két történészre, Gyáni Gáborra és Braun Róbertre fogok hivatkozni. Gyáni ugyan nem foglalkozik filmnaplókkal, mégis a világháborús memoárok vagy éppen az oral history kapcsán kifejtett szempontjai számunkra is fontosak lehetnek. Braun a Holocaust, elbeszélés, történelem cím? könyvének el?szavában pedig egy olyan fogalmi keretet vázol fel, amely néhány vitatható ponttól eltekintve jól használható Forgács sajátos módszertanának elemzésekor. A két szerz? mellett szólt nem utolsósorban az is, hogy szemléletmódjukban meghatározóan jelen van a francia történész, Pierre Nora emlékezetfogalma, amelynek alapvet? jellemz?je, hogy nem egyezik a „történelem” emlékezetfogalmával. Gyáni Gábor szerint ahhoz, hogy a memoárok a kollektív emlékezet paradigmáivá válhassanak, szükségük van egy nagyon sajátos történetírói hozzáállásra. Leegyszer?sít? ugyanis az a stratégia, hogy a múltat és a forrásokat egyenérték?ekként kezeljük. Gyáni hangsúlyozza, hogy a forráskritika „helyes” használata önmagában még nem biztosítja „a múlt autentikus megjelenítését” (5) – lévén (adott esetben) töredékesek a forrásaink. Ebben az esetben különösen nagy feladat hárul a történetíróra, aki mindenképpen a források felhasználásával, de már elbeszél?i pozícióból, saját szubjektumán keresztül konstruálja meg történeti m?vét. Olyan nem klasszikus történetírói attit?ddel van itt dolgunk, ahol a puszta tényrögzít? aktus egyfajta konstruáló, de ha pontosak akarunk lenni, a Ricoeur-i értelemben vett rekonstruáló eljárással b?vül ki, amely azért szükségszer?en adottnak, megkérd?jelezhetetlenül a priorinak tekint bizonyos eseményeket. Tehát még akkor sem hagy figyelmen kívül bizonyos tudományos forrásokat, melyek „a tárgyat tekintve elvárhatók” (6), ha módszerében a történetírás szikár, tudományos nyelvét az elbeszél? a szépirodalom nyelvi eszközeivel támogatja is meg. Különösen fontos lesz tehát számunkra Gyáni történetírójának konstruáló tevékenysége, illetve megkülönböztetett nyelv- és formahasználata. Braun Róbert a történetírótól olyan „id?beli struktúrák” kijelölését várja el, amelyek mentén egyértelm?en kiderül a vizsgált tárgy múltbelisége, és ezzel együtt megváltoztathatatlansága. Ez tehát olyan kiindulási pont, mely kijelöli a koordinátákat, amelyek bizonyítják, hogy a vizsgált esemény visszafordíthatatlanul megtörtént. Ennek feltételét Braun nem pusztán a priori id?beli struktúrák kijelölésében látja, hanem bizonyos narratív konstrukciók felállításában is, „[így] a vizsgált történeti >>valóság<< […] talán maga is távoli elmék konstrukciójának hálója, és így, maga is reprezentáció.” (7) A megkülönböztetett nyelvhasználat ebb?l következ?en Braun szempontrendszerében is kiemelt helyet kap, s?t, talán ez az egyik legfontosabb szempont: „milyen forma illeszthet? egy bizonyos történeti esemény megjelenítéséhez, [különösen, ha] a holocaustról van szó.” (8) A holocaust-élmény autentikus nyelvét Braun a Primo Levi-féle „irodalmi-dokumentarista-memoár” nyelvvel, vagy a Kertész-féle „esztétikai képzelettel” tartja megvalósíthatónak. (9) Braun másik fontos gesztusa, hogy elmozdítja jól bejáratott jelentéstartományából az esemény fogalmát azáltal, hogy nem jelöl ki elemi eseményt: „A történetírás eseményként kezel egy csatát, ám azon belül esemény egy támadás, ahogyan esemény egyetlen katona halála, és esemény egy katona cip?jének elvesztése is” (10). Az esemény jelentéstartományának kijelölését tehát az elbeszél?re bízza, akárcsak Gyáni, aki szubjektivista történetírójára bízza a történet és az elemi események elbeszélését. Ez a történetírói modell persze nagyon könnyen vezethet relativizmushoz, amennyiben semmilyen relevancia-fogalmat nem posztulál. Ezt a relevancia-fogalmat Gyáni az „elvárható tudományos forrásokban” jelölte ki, Braun pedig a megváltoztathatatlan eseményeket jelz? „id?beli struktúrákban”. Ez tehát olyan etikai minimum (11), amelyet akkor is ki kell jelölni, ha egyébként a fentiek fényében kissé ellentmondásosan azt gondoljuk – ahogyan azt Braun teszi –, hogy a „vizsgálódás nyelvjátéka konstruálja magát a vizsgálat tárgyát”. (12) Egy napló, esetünkben egy filmnapló kapcsán viszont az esemény fogalmának ilyetén kitágításával, és nem relativizálásával, éppen a naplók, memoárok marginális és privát eseményfogalmát emelhetjük a történetírás kánonjába. Ahogyan az eseményt sem valamiféle nagy ív? történet mentén definiálja Braun, úgy az emlékezetet – Pierre Nora emlékezetfogalmát segítségül hívva – sem a történelem kizárólagos viszonylatában határozza meg: „Az emlékezet a konkrétban gyökerezik: helyekben, gesztusokban, látványokban és tárgyakban; a történelem szigorúan az id?beli folyamatossághoz láncolja magát, fejl?déshez és a dolgok közötti viszonyrendszerhez köt?dik. Az emlékezet abszolút, míg a történelem csupán viszonylagos befogadásra képes.” (13) Kés?bb persze Nora finomít ezen az éles különválasztáson. A Nora-féle distinkció Braun szempontjai közt is megjelenik. Eszerint az emlékezet olyan „változó képzet”, amelyet az emlékez?k és az emlékek rögzít?i közti interakció alakít, és amely ily módon nem választható le teljesen a „történetiesedés folyamatáról”. A norai „emlékezethely” fogalmához jut el Braun, amikor az archiválási kényszer hatására létrejöv? emléknyomokról beszél, amelyek múzeumokban, terekben, tárgyakban vagy m?alkotásokban materializálódnak, és amelyekre az a jellemz?, hogy akár egyéni, akár csoportos kezdeményezésre jöttek létre, részévé váltak a történetiesedés folyamatának, és nem tudtak megmaradni az egyéni emlékezés határain belül. A norai „emlékezethely” lesz az a fogalmi kiindulópont Gyáni számára is, amelyb?l levezeti a történelmet mint a „magánemlékezet derivátum[át]”. Az emlékezet helyei akkor jönnek létre, ha eltávolodunk, kiszakadunk a hagyomány kontinuitásából, a hagyomány spontán jellegéb?l, és emiatt szükségessé válik ilyesfajta helyek kijelölése. Az emlékezet helyei a „rekonstruált múlt” és a személyes emlékezet találkozási pontján materializálódnak kulturális alkotásokban, de akár intézmények formájában is. (Hasonló mindez ahhoz, amit majd Ricoeur mond. ? viszont nem a hagyomány, hanem az emlékezet folyamatosságáról beszél, amit az elbeszélés közvetítésével képes a történelem artikulálni.) Azért szükséges a hagyomány ilyetén (ti. hogy akár rekonstruált) kontinuussá tétele, hogy az énazonosság, vagy adott esetben bármiféle más identitás megalapozható legyen. Gyáni szerint a nemzet, a történelem és a kollektív emlékezet egyaránt csupán annyi, „amennyi egyéni képzet formájában létezik, […] a magánemlékezetek derivátuma” (14). Az els? világháború után el?kerül? nagy mennyiség? memoár sorsa is azt bizonyítja, hogy ezek a privát emlékezések nem pusztán úgy maradnak meg, mint az individuum élettörténetének elbeszélései, hanem „csoportelbeszélésekké válnak, melyek […] az elbeszél? és az ?t hallgató számára egyaránt lehet?vé teszik a közösséggel való érzelmi azonosulást, az egyén beléphet a hagyomány világába, így téve szert szilárd identitásra.” (15) Gyáni kiemeli, hogy míg az els? világháborús memoárok hamar megteremtették a kollektív emlékezet „új paradigmáját”, addig a második világháború után csak sokkal lassabban indult be ez a folyamat. Kérdésünk az, hogy a Forgács által megszerkesztett Pet?-anyag hogyan tud részt venni egy ilyen folyamat generálásában. II. „Bódy Gábor és Tímár Péter Privát történelem cím? filmjében zsidó n?k menetelnek – a híres halálmenet Budapest és Bécs között – és Gy?rben egy magyar katonatiszt felveszi ?ket. Egy halálba menetel? n? a kamerát látva elmosolyodik, mert a kulturális kód a kamera láttán a mosoly.” (Forgács Péter) (16) A ’30-as, ’40-es években a középosztály polgárai körében sikk volt privátfilmet – filmnaplót, útifilmet – készíteni. Emiatt a rögz?dés miatt lehetséges, hogy a „halálmenet” egyik áldozata még belemosolyog a kamerába. Az egymást kioltó m?fajokban – ti. a dokumentumfilm és házimozi egyébként egymást kioltó m?fajában – mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban az, amit Forgács egy másik privátfilm kapcsán mond: „er?sen éreztem a privát és a nyilvános történelem átfedéseinek, konfliktusának, eltér? történelmi-szemantikai képének kihívását”. (17) Forgács Péter egyik talált filmnaplójának, Az örvénynek Pet? György az operat?re. A film alapanyagát Pet? azon felvételei teszik ki, amelyeket körülbelül 1938 és 1945 között rögzített. Forgács megszerkeszti ezt az anyagot és közreadja, nem avatkozik bele oly módon, hogy az alapvet?en megváltoztatná a talált anyagot. Miben áll mégis ez a szerkeszt?i eljárás, mely ebb?l az eredend?en privát családi filmb?l „csoportelbeszélést” kreál? Pet? felvételei egy középosztálybeli magyar zsidó családról tanúskodnak. ? maga egy jómódú szegedi bankár, a Pet? bankház és a Pet? sorsjegy tulajdonosa, menyasszonya, Lengyel Éva pedig a Lengyel bútorház tulajdonosának lánya. A filmet nyitó kép a nagycsaládról Forgács szerkeszt?i eljárásában visszatér? vágóképe lesz a filmnek, akárcsak az asztalra kitett, félig meghámozott alma képe. A csoportképet és a csendéletet Pet? önreprezentációs filmjének visszatér? motívumává teszi Forgács. Ahogyan az is visszatér? motívum lesz, ahogy Pet? egy-egy beállítás erejéig átadja valaki másnak a felvev?t. Hogy ?t is lefilmezhessék, átáll a kamera túlsó oldalára, és belenéz az objektívbe. (Balassa az Örvény közeliben rögzített arcait, az utcaképeket és családi csoportképeket a tizenhetedik századi holland portréhoz vagy életképhez hasonlítja annak privát és bens?séges jellege miatt, s ezek „a filmrégészet s?rített erejeként” vannak jelen a vásznon.) A portrét és a csoportképet rendszerint feliratozza Forgács, ebb?l kiderülnek a családi viszonyok, a nevek, adott esetben a családi összejövetelek apropói (esküv?, születésnap, frontra vonulás el?tti utolsó ebéd stb.). És feliratokat szerkeszt mindazon eseményekr?l, amelyekre a családi felvételek idillisztikus képeib?l nem következtethetünk (ilyen az els? és a második zsidótörvény, Lengyelország lerohanása, az els? bécsi döntés). Ezt az eljárást gyakran korabeli hangfelvételekkel helyettesíti, de használja a hangzó anyag egy stilizáltabb formáját is: a zsidótörvényeket énekben mondatja el – ez talán a forgácsi szerkesztés legmerészebb, legdrasztikusabb formája. A montírozásnak egy harmadik, bár kevésbé stilizált formáját is használja, amikor Pet? felvételei mellé korabeli archív képeket ékel be. Ilyenkor osztott képen követhetjük figyelemmel a Pet? család és a világháború párhuzamos eseményeit. A feliratozás és az archív felvételek közbeékelése megrendít?, mégsem közhelyszer? kontrapunktozással hozza tudomásunkra privát és nyilvános történelem egyidej?ségét és feszültségét. Ilyesfajta montírozás az, amikor a kárpátaljai zsidókról készített felvételeket feliratozza, amelyekb?l megtudhatjuk, hogy ’41-ben „hontalanok” címkével adták át ?ket a helyi hatóságok az SS-nek. A párhuzamos szerkesztés feszültségét nem kizárólag ezek a többletinformációk képesek megteremteni. Forgács saját bevallása szerint gyakran hagyatkozik a néz?k „implikált” tudására, arra tudniillik, hogy felirat nélkül is mindenki tisztában van a kakastollas csend?r funkciójával. Az Örvény feszültségét mégis ezek az egyidej?ségek teremtik: a „kedélyes családi vadászat képei” és az emellé rendelt Turul szövetség hangfelvételei, vagy a Pet? születésnapján készült felvételek, ahol férfiak n?i ruhába öltözve táncolnak, tudomást sem véve a külvilágról, miközben Horthy hangfelvételét hallhatjuk, amint „A nemzet ?si erényeibe vetett hitével” üdvözli az egybegy?lteket. A film leghosszabb közjátéka a Pet? szeret?jér?l készült beállítás: egy n?t látunk, amint hosszan fürdik, majd italt tölt magának, iszik az operat?r egészségére, kihívóan ágyba bújik és lámpát olt, miközben a hangsávon a zsidótörvények nagyon részletes ismertetését halljuk. A számos példából egyvalami szembet?n?en kirajzolódik: Pet? valami megrendít? szelekcióval rögzíti az eseményeket anélkül, hogy a külvilágból bármi is besz?r?dne ezekbe a képsorokba. A filmnapló m?fajának normái közül egy cezúra billenti ki a filmet: Pet? 1940-t?l Kiszomborra kerül munkaszolgálatra, ahová magával vitte felvev?gépét egy ott szolgáló keresztény rokon jóvoltából. Ebben az esetben ez „csak” annyiban cezúra, hogy Pet? kívül kerül megszokott közegén, de azzal, hogy ott is filmez, homogénné teszi mindazt az élményhalmazt, amit filmre vesz. A családi felvételek és a kiszombori felvételek ezzel a gesztussal teljesen egynem?vé válnak. Pet? helyenként maga is feliratoz, így amikor ugyanolyan naiv képfeliratokkal látja el a munkatábori felvételeit, mint a családi felvételeket, végképp szembet?n? ez a homogenizáló folyamat. „Haragszik az ?rmester” – írja, és itt nem valamiféle ironikus kommentárral van dolgunk, Pet? teljes komolysággal, a korabeli képeslapok tipográfiájával feliratozza a rögzített eseményeket. A munkatáborban felvett anyag egyébként is valamifajta tudathasadásról árulkodik. Az egyik beállításban azt látjuk, amint egy tiszt azt mímeli, hogy megvessz?z egy rabot, miközben egy másik rab a tiszt mellé áll, és lapátjával ? is vessz?zést mímel, majd tiszt és rab egymásra néznek, és a kamerába mosolyognak. Pet? minden egyes beállításának van valami megmagyarázhatatlan, irreális bája (ha ez nem eufemizmus ebben a kontextusban), mely a nyilvánvaló tények tudomásul nem vételér?l tanúskodik. Ha Forgács feliratokkal nem avatkozna be a filmfolyamba, az idill makacs fenntartása következtében nem derülne ki egyértelm?en, hogy egy munkatáborban vagyunk. Forgács tehát olyan háttérrétegeket mozgat meg, olyan korabeli archív felvételeket vág be, amelyek artikulálják az egyébként homogénnek t?n? képsorokat. Forgács rétegzi az „eseményeket”, nem hagyja meg a maguk homogenitásában. Finoman beleavatkozik tehát a „leletbe”, és ezzel „választ ad a g?gös esztétikának, mely hosszú ideig mereven elválasztotta a m?vit és a dokumentatívat.” (18) Közbeavatkozásaival Forgács a felvett anyag ontológiai státusát ingatja meg: ha nem is változtatja meg a film naplószer?ségét, formanyelve miatt (értem ezalatt adott helyeken a lassításokat, az osztott képmez?t, a gregorián dallamban megszólaló zsidótörvényeket) a film m?alkotássá válik. Úgy t?nik, Forgács hihetetlen érzékenységgel konstruál meg egy olyan múltképet, amelyet ez a stilizált (forma)nyelv az eleve adott dokumentarista vonásokkal együtt tesz autentikussá. Talán éppen a Braun által példaérték?nek tartott Primo Levi-i módszer, az „irodalmi-dokumentarista-memoár” filmes megvalósulásának lehetünk tanúi. III. „Az emlékezet feladata lesz azután, hogy ezt a szisztematikus felejtést korrigálja, és elvezessen az áldozatok történetének megírásához.” (Paul Ricoeur) (19) A ricoeur-i emlékezésfolyamatban a történelmi azt a módot jelöli, amiként az egyén „önmagát, vagy […] saját történetiségét felfogja”. (20) Milyen önreprezentációs kép bontakozik ki a fentebb tárgyalt képsorokból, és milyen módon történelmi az a privát írásmód, ahogyan Pet? György a maga és családja történetét filmnaplóvá alakítja? Egyáltalán, tudatos vagy reflektált-e az a mód, ahogyan Pet? önmagát reprezentálja, vagy éppen az elbeszél?, a történetíró Forgács az, aki egyfajta történészként küls? pozícióból, távolságtartással indítja el az emlékmunka folyamatát? Ricoeur az emlékezés és a történelem viszonyát olyan dialektikus viszonyként írja le, amelyben a történelem egyfajta „kritikai fórumként” képes az emlékezet hiátusait – ezeket mi Gabriele Rosenthal nyomán fed?történeteknek (21) nevezzük – artikulálni az elbeszélés segítségével. Az elbeszélés ugyanis ebben a kontextusban kapcsolatot teremt az emlékek izoláltsága és az emlékezés kontinuitása között. A történész vagy a történelem tehát úgy beszél el, hogy az különbözik az emlékezés mindennem? elbeszélésmódjától. Ahhoz a kvázi ténytudáshoz, amivel az emlékezés bír, hozzájárul egy olyan magyarázatsor, amely megteremti a történelmi elbeszéléseket. Ezek lesznek tehát az emlékek intézményesített formái, az „archivált emlékek”. Annak ellenére, hogy így a történelem növeli az „id?teret” az emlékek és az archivált emlékek között, az átélt emléket éppen az archivált „emléknyom” által teszi reprezentálhatóvá, és ebben áll a „történelem katartikus hatása”. Nem véletlen, hogy Ricoeur a freudi emlékmunkát citálja e mellé az eljárás mellé. A hiátusos (vagy túlhangsúlyozott) emlékezet, vagy éppen az emlékezet teljes hiányának leírására, értelmezésére szolgálnak a freudi „ismétléskényszer”, „átvitel” és „ellenállás” fogalmak. Ricoeur a freudi terapeuta analógiájára olyan pozícióként képzeli el a történész feladatát (a mi esetünkben ez a pozíció az elemeléssel, vagy a stilizálással egyenl?), amely távolságtartásával kezelni tudja az egyén traumatikus állapotát (a mi esetünkben „a történelmi tudat megbetegedés[ét]), […] ezzel indulhat meg az a folyamat, amelyben az ismétléskényszer átadja helyét az >>emlékmunkának<< ”. (22) A terapeuta történész feladata tehát akkor kezd?dik, amikor az emlékek adott „ténytudását” értelmezi: a tények adottak, „mégis annak értelme, ami történt, nem egyszer s mindenkorra szilárdan adott” (23). Olyan felejtési mechanizmusok m?ködnek az emlékezés során, amelyek elhárító stratégiájukkal hiátusos emlékeket idéznek fel. Ricoeur szóhasználatában ez lenne a „passzív felejtés”, amelyt?l a történész „aktív felejtése” annyiban tér el, hogy az elbeszélhet?ség végett szelektál, ez viszont könnyen ahhoz vezethet, hogy adott esetben az áldozatok is elfelejt?dnek. Így a korrekció lesz az emlékezés legfontosabb feladata: „Az emlékezet feladata lesz azután, hogy ezt a szisztematikus felejtést korrigálja, és elvezessen az áldozatok történetének megírásához.” Úgy t?nik tehát, hogy Ricoeurnél emlékezet és történelem sokárnyalatú fogalmak. A történelem fogalma els?re – távolságtartó jellegéb?l adódóan, és amiatt, hogy homogenizáló módon kizárólag a múltra koncentrál – úgy jelenik meg, mint az emlékmunka kizárólagos terepe. Kiderül azonban, hogy ezzel a távolságtartással és a szelektálással nüanszokat kerül el. Az emlékezet ezzel szemben azáltal, hogy nem kizárólag a múltra koncentrál, azzal a privilégiummal bír, hogy „nemcsak a múlthoz való viszonyt képes meg?rizni […], hanem látni engedi a tapasztalattér és az elváráshorizont dialektikáját is” (24). Ez olyan néz?pontot biztosít számára, amely a szelektálás során nem hagyhatja figyelmen kívül az áldozatok emlékét. Az emlékezés és történelem ricoeur-i fogalmai azonban nem választhatók határozottan szét, az emlékmunka során szükséges a történelem távolságtartó pozíciója ahhoz, hogy az emlékek az archiválás által egyáltalán reprezentálhatóvá válhassanak, valamint szükség van az emlékezet funkciójára is, hogy a nüanszok ne kerüljenek kívül a figyelem homlokteréb?l. A bevezet? részben már foglalkoztunk a norai emlékezetfogalommal, mely hasonlóan Ricoeur emlékmunkájához, olyan „változó képzetként” írja le az emlékezetet, amelyben az emlékez?k és az emlékek rögzít?i együttm?ködve képesek végigvinni az emlékmunka folyamatát. Ebben a folyamatban nem tartható az az állítás, miszerint a történelem csak viszonylagos, ezzel szemben az emlékezet teljes befogadásra képes. És nem tartható ez az állítás arra a folyamatra sem, amelyet Forgács visz végbe. Az általa szerkesztett Pet?-film ugyanis önmagában, mint az emlékek rögzít?je nem lenne képes végigvinni az emlékmunkát. Pet? képsorait leginkább a pszichológiából ismert „fed?történet”-szer?ség jellemzi, az Örvényb?l pedig olyan emlékezetmechanizmus bontakozik ki, amelyre a Ricoeur által citált freudi „emlékmunka” folyamata jellemz?. Az emlékmunka az emlékezet hiányát, adott esetben túlsúlyát hivatott egyensúlyban tartani, oly módon, hogy az emlékez? „ellenállását” a történész egyfajta terapeutaként a maga távolságtartásával elvezeti az egyéni, és ezáltal a kollektív emlékezet „felgyógyulásához”. Amit Forgács hoz létre, nem más, mint az elbeszélés segítségével kontinuus emlékezéssé rendezett emlékfolyam. Forgács tevékenysége „kritikai fórumként [képes] meger?síteni és artikulálni” (25) az emlékezetet. Ha ebben az emlékmunka-folyamatban Pet? az emlékek rögzít?je, akkor Forgács maga nike air max outlet az emlékez?, aki bevégzi az emlékmunkát. Kapcsolódó cikkünk: Berta János: Emlékképek, múltképek. Retrospektív dokumentumfilm és kollektív emlékezet viszonyáról Lábjegyzetek (1) Gyáni Gábor: Emlékezés és oral history, Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése, Napvilág Kiadó, Budapest, 2000. Gyáni itt nem csupán az orális történeti interjúra utal, hanem olyan más „szubjektív forrásokra” is, mint a memoár vagy a napló. (2) Balassa Péter: Forgács Péter: Privát Magyarország, Kritika, 1992/2. (3) uo. 37. o. (4) Braun Róbert Arthur C. Dantóval egyetértésben teszi ezt a kijelenést. Braun Róbert: Holocaust, elbeszélés, történelem, Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 15. o. (5) Gyáni Gábor: Mir?l szól a történelem? Posztmodern kihívás a történetírásban, Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése, 15. o. (6) Uo. 9. o. [Saját kiemelés –V. E.] (7) Braun: i.m. 30. o. (8) Braun: i.m. 34. o. (9) K. Horváth Zsolt Jancsó Miklós zsidó témájú filmjei kapcsán hangsúlyozza a képzelet szerepét, amely a filmen jelenlév? hiányt teszi felfoghatóvá, és amely ilyetén jellegéb?l adódóan „nem jelent semmiféle tagadást vagy feledést, s legkevésbé sem a meg-nem orologi replica történtségre utal, hanem inkább egy új viszony”. K. Horváth Zsolt: Az emlékezés nulla foka – A képi jelentéstulajdonítás etikai/történeti többlete Jancsó Miklós „zsidó témájú” dokumentumfilmjeiben, Metropolis, 2001/3, 54. o. (10) Braun: i. m. 37. o. (11) K. Horváth Zsolt a megtörténtség kétségbevonhatatlanságát olyan els?dleges etikai mozzanatnak tartja, amelyhez képest csak másodlagos jelent?ség? egy kanonizált diskurzus „megszentségtelenítése” egy alkalmazott tropológia által. K. Horváth Zsolt: i. m. 51. o. (12) Braun: i. m. 25. o. (13) Braun, idézi Pierre Nora: Memory and History: Les Lieux de Mémoire, Representations, 26, 1993, 8. (14) Gyáni Gábor: Kollektív emlékezet és nemzeti identitás, Uo. 84. o. (15) Uo. 89. o. (16) A hiányok dinamikája, Fehérvári Tamás beszélgetése Forgács Péter filmrendez?vel a ’30-as évek filmnaplóiról, Ex Symposion, 2002/38–39, 106. o. (17) Varga Balázs: Élet-kép-regény, Beszélgetés Forgács Péterrel, Filmvilág, 1997/8, 6. o. (18) Balassa: i. m. 37. o. (19) Paul Ricoeur: Emlékezet-felejtés-történelem, Narratívák 3, A kultúra narratívái, szerk. Thomka Beáta, Kijárat Kiadó, Budapest, 1999, 65. o. (20) Uo. 52. o. (21) Ehhez b?vebben lásd: Gabriele Rosenthal: Német háborús emlékek: Az elbeszélhet?ség és az emlékezés életrajzi és társadalmi funkciói, Thalassa, Holocaust-különszám, 1994/1-2, A fed?történet annyit jelent, hogy a kliens a narratív életinterjú során rengeteg történetet mesél el, amelyek következetesen elkerülik a traumatikus élményt. (22) Ricoeur: i. m. 60–61. o. (23) Uo. 61. o. [Ricoeur kiemelése] (24) Uo. 53. o. (25) Uo. 56. o.
comprar disfraces cosplay