Bibliográfia

Elmeséta (Forgács Péter: Col Tempo – a „W” projekt az Ernst Múzeumban)

Paksi Endre Lehel • artportal.hu • 2010 • 0 0

Nemzetközi nemzeti reprezentációnk utólagosan – mintegy beszámoló anyagként – a hazai közönség elé is áll. Ez esetben két olyan terület válik a képzőművészet szolgálólányává, amelyben világelsőségünk köztudott: a film és a pszichoanalízis. Az eredmény emiatt olyan sokkolóan mesteri – céljának biztosan megfelelő választás – hogy a tárlatot itthon is fölemelő megtapasztalni.

Aki nem ismeri Forgács eddigi pályáját, gondolhatná az előzetes információk alapján (egy fajhigiéniai indíttatású nyersanyag földolgozása a kiállítás), hogy itt ismét Holotainmentet, szórakoztató-népszerűsítő, de a Holokauszt-relativizációval hasonló szinten, természetesen azzal ellentétes előjellel működő produktumot készítettek neki.

(Ha nem éppen a posztnáci propagandára kiéheztetve ugrik rá az osztrák doki, Dr. W. világára.) Sajnos az aktualitás efféle szintjeinek meglétéről hiba volna tudomást sem vennünk, mint ahogy arról sem, hogy valóban van Holotainment-elem is, náci elmeszerkezetbe perverzül beletekinteni engedő adalék is – s sokan mindössze ennyit fognak a kiállításból itthon észlelni. Noha szerintem az egész sokkal több ennél! Nem más, mint egy rendkívül precíz, katarzisra irányuló elmeséta. Kultúra-, vagy identitás-semleges univerzália, ami az emberi közösre épít és megváltoztatni képes a rá, mint műre kíváncsit. Különösen tetszik, amint a Holotainmentre történő reflexióként a „túlélővel készített interjú” dokumentumfilm-toposzát Forgács egy betorzult perspektívájú, nagyon kis embereknek készített vetítőterem-makettbe helyezi. A „személyes, át is élhetően magamra vonatkoztatható történet” marketinges erejét még több helyütt kikezdi a művész, ezért hiába van szó arról is, hogy hogyan vizslatja az ember embertársait fizikai túlélését féltőn, az elmeséta attól lesz fölemelő, hogy a testtel együtt járó arcot, a másik fölfogottságát, saját fölfogottságunkat relativizálja.

Hogyan bomlik ki az elmeséta, miért nevezhetem így? A harmadik teremben (Archívum) fogalmazódik meg: nem tehetünk arról, hogy milyennek születtünk. Forgács az egykori elkülönítendőt és elkülönítőt közel azonos helyzetben mutatja be, miután az emberi arcról készült képhez való viszonyunkban elbizonytalanított az előző két teremben. (Különösen rokonszenves, popkultúra-kritikus gesztus, amint a náci fölmérő tekintetből korunkban gyakran látható „sokszínűség-tablót” készít.) Az antropometriai segédeszközként képbe kerülő gipszmaszk apropóján a meg nem választható származás ideiglenességének gondolata jelenik meg abban, ahogyan a meghívott művész, Louise McCragg zsugorított portréfejei az életről lehullott személyiségek metaforáivá lesznek, relikviákként, halott, múzeumi holmikként bemutatva egy vitrin üvegpolcain. Ezt a gondolatot erősíti az utolsó előtti mű is: Forgács a McCragg által róla készített maszk fölött merengve igyekszik megbarátkozni az immár kívülről szemléltségében magát valóságnak tettető megismételhetetlenségével. Majd búcsúzásképpen elmeháborodott grimaszok triptichonjával demonstrálja, hogy személyisége, s ezáltal arca is, gyakorlatilag nem más, mint annak játszótere, aminek éppen átengedi. De miért „Idővel” (Col Tempo) a kiállítás címe? Számomra a legmegnyugtatóbb, ha ilyen egyszerűen egészítem ki a mondatot: idővel rájössz, hogy a szebb jövőnél jobb a szebb jelen, vagyis boldogságod igazi ellensége nem valaki más, hanem te, ha valaki másnak gondolod magad, s ezt félted a jövőtől – noha ez csak idővel van, ahelyett, hogy élnél az idővel.

2010. január 16 – 2010. március 14.
Ernst Múzeum