Curriculum VitaeFilmekInstallációkKiállításokBibliográfiaHírekKapcsolat

Keresés

English

Bibliográfia

A fotó, mint megsemmisítés - Col Tempo – kiállítás az Ernst Múzeumban

Almási Miklós Kritika 2010 _INST: „Col Tempo"

Igazi avantgarde installáció: a kiállítás és katalógus együtt adja az élményt, sőt az egyáltalánt (érthetőséget.) Forgács Péter műve, - mondanám: „hazatérése” - így működik. (Azért homecoming, mert az installációjával a 2009-es velencei Biennálén, a Giardini di Castelloban, a Magyar Pavilonban szerepelt. Idehaza január óta látható az Ernst Múzeumban.) A mű és katalógus azért működik együtt, mert háttér-információ, történeti eredet (kontextus), egyáltalán: a reflexió nélkül csak nézel, de nem látsz. Valószínű, hogy az eredeti velencei kiállítási-tér – térképét láthatod a katalógus borítóján – tágasabb volt, sok minden volt benne (tárgyak, mérőeszközök, hajminták, üvegszem gyűjtemény, - rémségek: W. úr árnya stb.) Itt szűkös a hely. Mondják, hogy így jobb… Nem tudom.[1] (Erről alább többet.)



[1] A velencei kiállítás honlapja. http://www.coltempo.hu/hirek.html

De még így is csak lassan jutsz el a hatáshoz (döbbenethez). Mikor észreveszed, hogy a portrék szereplői – blondel keretben, klasszikus festményeknek maszkírozottan –lassan (nagyon lassan) – forgatják a fejüket. Mikor az élő emberi arc, lassan tárggyá változik. Mert az installáció alapanyaga – Joseph Wastl, osztrák náci antropológus (fajtisztaság-kutató) – ezt az arckatalógust (fotó- és filmarchívumot, maszkokat, embermérési műszertömeget) hagyta az utókorra. (Fura érdekesség, hogy a Természettudományi Múzeumban, csak 1998-ban találtak e gyűjteményre, - mintha addig nem is létezett volna.) Hadifoglyok (franciák, lengyelek, oroszok szerepelnek a fotókon és tizenhat milliméteres filmeken, de „méricskélt” osztrákokat is, eldugott falvak népének hajlamos lakóit (voltak, akiknek lehetett nemet mondani a fotózás-mérés-könyvelés procedúrájára.) És persze mért zsidókat is, tömegével, a pusztuláshoz vezető út egyik állomásaként. Forgács ebből az embertelen szakszerűséggel készített arc-lelethalmazból csinálta meg az óriásméretű videófalat, harminc (vagy nyolcvan?) arclenyomatból villódzó alkotását.

A „portrék”, lassú forgatása (balról jobbra és vissza, néhány kör után tökéletesen elveszítik ember(személyiség) mivoltukat, élettelen tárggyá degradálódnak. Miközben mozgásuk épphogy élő minőségüket látszana igazolni. De nem: a forgatás, és az egymás mellett más-más arc felbukkanása, az egyes arcok egymásra vonatkozása, mozgásfázisának különbözősége csak fokozza a degradálás, tárgyiasulás, a személyiség-megszüntetés ördögi precizitását. Mert – most már a befogadó oldaláról – a tekintet barbarizálását kívánja tőled, nem tudsz a portréalany arcába bele-nézni. Ugyanakkor te meg ellenállsz ennek a parancsnak – ez az installáció lényege, a felszólítás, hogy mindennek ellenére lásd meg az egyéniséget. A két erő – a képekből támadó barbarizáló és a belőled induló természetes reakció – ütközik. A konfliktus: az installáció clou-ja.

A W projekt az ide került egyedek ember mivoltának eltüntetésére fókuszált. Az alacsonyabb rendűség bemutatása (dokumentálása) volt a cél. Sokféle náció egyedei – a tárggyá válás, a lealacsonyítás lépcsőin. (Említettem, hogy az eredeti gyűjteményben zsidók is voltak, itt, az Ernst-anyagban nincsenek: ez nem Holocaust történet – jóllehet természetesen érintkezik azzal a történettl, de más: a W. projekt – eredetében - a náci emberkoncepció, a „nordikus” agyrém „tudományos alapozása”: minden más népcsoport – egyáltalán: a „másság” - alacsonyabb rendűségének antropológiai „bizonyítása”. Vagyis: bárki lehetett volna e demonstráció alanya: te, én, Akárki. Mindenkit megfosztok személyiségétől, ember mivoltától: mérendő, katalogizálandó, demonstrálandó tárgyat csinálok belőlük, - belőled is. A képek által: nem-ember.

Akárki. A kiállítás eredeti tervében szerepelt egy olyan videozó-rögzítő-bemutató felállás, melyben a belépő nézőről is készült volna egy szemből-profilból kép és ez a fotó besorolódott volna a video-fal képei közé. (Végül elmaradt: egy ilyen plusz kütyü megduplázta volna a kiállítás büdzséjét.) Csak azért utalok erre a tervre, mert ez Forgács művének lényege: te is tárggyá tehető vagy, voltál – és lehetsz egy apokaliptikus jövőben. Mert Akárki vagy. Azaz: egyed, személyiség. W projekt viszont azt mondja: elveszem, a megmutatás-megmérés révén megsemmisítem ID-et. Te csak alacsonyrendűség bizonyítéka, sőt bűnjele lehetsz – szóval: corps du delit. Ezért nem tartom frivol gesztusnak, hogy az első teremben, a blondel-keretben forgó fejek között Forgács önarcképe is szerepel: a képi megsemmisítés az „akárkire” vonatkozhat. Akárkire, aki nem tartozott az önkényesen kijelölt „nordikus”, árja, vagy mit tudom én mitől felsőbbrendűnek tartott őrült/bűnöző fantazmagória képi (és méretszerinti) kánonjába. Hoppá: itt van Forgács installációjának aktualitása – a kiállítás (mellékesen) a kizárás, a másik látvány általi megsemmisítésének ma feltámadó gyakorlata ellen tiltakozik. „Én is bűnjel vagyok…”

Esztétikai teljesítmény, hogy Forgács installációja lassan fejti ki hatását. Benned, - a befogadóban. Először csak portrékat észlelsz, sötét terem, látszatra semmi különös. De a videófal (anti-ikonosztáz…) lassan dőlni kezd, majd rád borul, és valamiért már nem szabadulhatsz a látványtól. A kvázi-eleven, halott maszkok tömegétől: mindegyik másképp élő és másképp halott portrék egymásra vonatkozó-elkülönülő konszonanciájától. És ekkor kezd benned előbb felszívódni, majd robbanni benned: a mű, mint felháborodás. Mert a lassan forgó fejek ugyan megmért, katalogizált, eldobható tárggyá degradálódtak, de így egy videófalon, egymás mellett (van nyolcvan felvillanó, változó, forgó emberfej) egymás között te mégis egyre több arcot „ismersz fel”.Pontosabban észreveszed, hogy ez is, az is Valaki, akit leöntöttek az identitást szétoldó képrögzítés technikájával. Mondom, egyre többet veszel észre és szeretnél hátrálni, hogy ráláss, hogy eltávolodj, mert a torkodban reked a „nem” kiáltása, - de nem tudsz eltávolodni. (Csak egy mellszoborig, melynek fején a frenológiai, fajbiológiai mezőket rajzolták… E szobor „nézi” a gyilkos fotókat… ) Mondják, hogy a velencei kiállítás termében még szűkösebb volt a videófal bemutató tere, nem volt hová hátralépni, és a hatás elementárisabb volt. Itt teremszerű a tér, ennek ellenére lassan itt is beléd ég a hatás: a „Nem”. Erős anyag.

Rényi András (a Biennále installációjának és ennek a kiállításnak kurátora) írja a katalógusban[1]: a portré az én-te viszony alapvető dimenziójának kulturális hagyatéka, olyan dialógus-forma, melyben a kép (portré) akkor és úgy szólal meg ahogyan te megnyílsz a portré számára. A W. projekt képei itt, - a tiltakozás kiváltása céljából - fordítva működnek: elzárják a dialógus lehetőségét, nemcsak a video-képen „halott” az egyéniség, téged, a nézőt is ez a holttá nyilvánítás fenyeget, csak benned – épp a bemutatás művészi ereje révén – feltámad a tiltakozás. (Tudjuk: emberlét=a tiltakozás…)

Azzal kezdtem, hogy jó avantgarde hagyományként e kiállítás is kétcsatornás: mű és interpretáció, alkotás és annak reflexiója együtt él és hat. Ebből a szempontból a katalógusnak ugyan önálló élete is van (lexikális része, Margit Berner, osztrák antropológus, muzeológus történelmi és forrástablóba vezet. Az egészet illetően Bán Zsófi, Földényi F. László és Radics Viktória elemzése kalauzol az esztétikai csapdában. Vagyis. katalógussal – minden más. Rémesebb. Nincs egérút.

Akár hogy is: Forgács Péter műve nem fér bele az eddig kialakult installáció rubrikáiba. De melyik Forgács mű volt besorolható? A Dunai Exodusz – mára világhírű - kettős szekvenciája (Zsidó Exodus, Német Exodus) sem volt az. Engem ott kapott el ez a múltat lázító semlegességgel rekonstruáló (dokumentum anyagát megmentő-átszerkesztő-bemutató) alkotásmód. Azt a filmet se tudnám hová besorolni. Kiről szól? Dr. Andrásovics Nándor hajóskapitányról és fura hobbijáról (kisfilmes géppel rögzítette a körötte lappangó drámákat (tragédiákat). Nem róla szól, ő csak zseniális alapanyagot adott – a másodlagos bemutatás gesztusa lett mű. Hogy te se tudd hová tenni. A párhuzamos – ellentétes – történetek párba állításáról szól. Nem. Akkor miről? Nincs válasz. Tökölj csak rajta, megérdemled. Ez Forgács művészi alapállása.

És akkor Nádas: a Párhuzamos történetek fajbiológusával, Otmar Freiherr von der Schuer intézetével, kísérleteivel, gyűjteményével. (A problémát Bán Zsófi hermeneutikai dolgozata hozza be.) Igaz, Schuer német volt, a legfelső náci vezetés ilyen-olyan részesültje, W. meg osztrák, őspárttag, ezen belül rangban piti gonosztevő. Szóval, a két sztori másról szól, mégsem tudod kikerülni az aszociációt. Végül is joggal: a két sztori különbözik, és mégis ugyanaz: a rasszista experimentum univerzalitása. (A pesti kiállítást Nádas Péter nyitotta meg. (Az élveboncolás gyönyörei” címen, szövege a Litera-ban olvasható.[2])

Ha már itt, hadd említsem, hogy e kiállítás a befogadási teljesítmény maximumát követeli a látogatótól: történeti tudásban, irodalmi jártasságban, nyitottságban és érzékenységben egyaránt – vagyis: e műalkotás szellemi arisztokratizmusa tagadhatatlan. De miért is ne? Gagyi szub- és mainstream-kultúra áradhat, hát legyen elit-kaja is. Csak nem kell csodálkozni a publikum egy részének (fiatalabb hányadának) értetlenkedésén.

Mindegy. Kegyetlen egy installáció. Lazán indul, három-négy terem, sötétség és pár sorozat villódzó video-art – okés, (mondanád) mehetünk is haza. Na de aztán – elkap és nem enged. Nem tudsz szabadulni hatásától, s végül begubózva lépdelsz lefelé az Ernst Múzeum fekete-fehér (csodás, szeci) márvány lépcsőin.

 

Almási Miklós



[1] A tekintet ideje. In: „Col Tempo” A W-projekt. Forgács Péter installációja. 2009, Műcsarnok kiadás, 15 és köv. old.

[2] http://www.litera.hu/irodalom/nadas-peter-az-elveboncolas-gyonyorei