vajda judit • filmhu • 2010 • _ABOUT Hunky Blues

Dokfilmek a szemlén: Táguló tér-idő

Formabontás és formakövetés

A fentieken kívül jellemző még, hogy ezeket a térben és időben rendkívül messze vezető témákat a legtöbb esetben szokványos, a hagyományos, szabályos dokumentumfilmek sémáit követve dolgozták fel az alkotók. Idén mintha kevesebben vállalkoztak volna a kísérletezésre – ellentétben például a tavalyi évvel, amikor feltűnő volt a dokumentum és a fikció közötti határvonal tudatos elmosása. A formabontó alkotásokat a fent említett Mátyás, Mátyás és Hunky Blues – Az Amerika Álom című filmeken kívül (előbbi animációs rövid dokumentumfilm Mátyás királyról, utóbbi Forgács Péter újabb hipnotikus filmkölteménye a XX. század elején Amerikába kivándorolt magyarokról) a Bádogváros képviseli.

Csáki László rövid (27 perces) dokuja némileg korábbi, Pálfi Szabolccsal közösen készített munkáját, a 2006-os Egerszalók-ot idézi, amennyiben a film legnagyobb részében itt is testetlen hangok mondanak narrációt a képek alá, azaz hang és kép kvázi elválik egymástól. A Miskolcon található avasi pincesoron zajló életről beszámoló mű Borsod barátságos arcát mutatja meg („Ha nem itt lenne, akkor ez egy csoda lenne!” – hangzik el a Bádogvárosban), afféle hangulatos helyzetjelentésként. A bájos bádogtetős házak világáról mesélő darab nem különösebben tartalmas vagy mélyértelmű alkotás, de olyan megkapó, magával ragadó a hangulata, hogy egyszerűen jó nézni.

Forgács Péter Hunky Blues-a szintén remek példa arra, hogyan válik eggyé az egymástól független, de nagyon jól kiválasztott kép és hang. A Privát Magyarország, a Bibó Breviárium és A fekete kutya rendezője ezúttal is jellegzetes technikájával dolgozott, és „talált képek”, archív fotók és filmek, a hangsávon pedig dalok, hipnotikus zene és eredeti vagy rekonstruált visszaemlékezések segítségével hozott létre valami olyat, ami leginkább megközelíti a tiszta film eszméjét. A XX. század legelején az Egyesült Államokba kivándorolt magyarokról szóló mű gyakran alkalmaz osztott képmezőt, sokszor megduplázza vagy éppen triplázza a képet – azaz manipulálja az eleve roncsolt nyersanyagot, de ezt a lehető legjobb értelemben teszi. Sőt a Hunky Blues-nak van egy ismeretterjesztő vonulata is (higgadt női hang számol be a kivándorlókhoz kapcsolódó tényekről, adatokról, statisztikákról), de nem ez a film lényegi része, csak egy elem az összetevők között.

A kontrasztra és az ismétlődésekre egyaránt építő alkotás nagy teret hagy az asszociációnak, és úgy áll össze, mint a kaleidoszkóp (azaz akár többféleképpen). Ami pedig a film saját belső logikáját illeti, megfigyelhető, hogy replica borse hangban és állóképen elsősorban az jelenik meg, amit az emigránsok otthagytak az óhazában (lásd népdal(utánzat)ok, családi fényképek), mozgóképen pedig az, hogy hová érkeztek (a legtöbb életkép Amerikában játszódik). Az így kialakult álomszerű szövet, Forgács varázslata izgalmas elegyet alkot a zord tényekre és adatokra épülő történelmi valósággal. Egyértelműen a Hunky Blues emelkedik ki egyébként leginkább a mezőnyből – de nemcsak minősége okán, hanem mert rendkívül nehezen vethető össze a többi, nálánál hagyományosabb dokumentumfilmmel. Sőt a Forgács-mű talán nem is dokumentumfilm – sokkal inkább olyasféle nemfikciós filmköltemény, mint Godfrey Reggio Qatsi-trilógiája. A Hunky Blues nem tudást vagy a primér valóságot, hanem élményt, érzéseket, impressziót akar közvetíteni. És ez maradéktalanul sikerül is neki.